Javítsunk az önbecsülésünkön…

Egy értékes eszmecsere során született egy kis előszó ehhez a poszthoz. Az önsegítő csoportunk egyik tagja bölcsen rávilágított, hogy valóban van, úgymond pozitív értelemben vett megfelelési kényszer, amikor a biztatások, dicséretek hatására akarunk megfelelni azoknak, akik azt közvetítik, hogy hisznek bennünk és a képességeinkben. Azonban ez ilyenkor azt is jelenti, hogy ilyen esetben az érintetett rátalált valamilyen támogató közegre, és elindult egy jobb úton. Ezt a posztot azoknak szántam eredetileg, akiket jórészt inkább becsmérlő, negatív közeg vesz körül. Kiemelhettem volna többek közt azt, hogy mennyire fontos, támogató, szeretetteljes emberekkel körül venni magunkat. Azonban azokhoz kívántam szólni ebben a posztban, akik ebben hiányt szenvednek. Inkább olyan két szempontot vázoltam föl a támogatás nélkül, ilyen téren lélekben magukra maradt embereknek, amikkel egyedül is elkezdhetnek kis lépésekben javítani az önbecsülésükön.

Kivetítés vagy igazság, nem mindegy?

🌸 Ebben a posztomban, szeretnék még belemenni még egy kicsit a megfelelési kényszerbe, egy kicsit más oldalról megközelítve. Azt már említettem a videóban, hogyha ennek hatására cselekszünk, könnyedén pályát téveszthettünk,olyan szakmákat végezhetünk, amikben nem igazán tudunk jól teljesíteni, mert nem illik a természetünkhöz. A másoknak megfelelni akarás miatt gyakorta nemcsak hozzá nem illő szakmát tanulunk, hanem még sokszor az önképünk is torzul. Mire gondolok itt? Lényegében arra, hogy valaki képtelen látni a valóságos képet önmagáról, mert mindig a másik szemén keresztül nézi, értékeli a saját belső világát, tulajdonságait. Ezzel az a gond, hogy véleményem szerint azok küzdenek leggyakrabban megfelelési kényszerrel, akiket több becsmérlő kritika, sértegetés és bántás ért, mint dicséret és elismerés. Ha nem ismerjük magunkat rendesen és egyfolytában mások véleményére adva, külső elvárásokhoz igazodva éljük az életünket, akkor azt sem tudjuk mérlegelni igazán, hogy a hozzánk vágott kritikák, állítások mennyire jogosak és igazak, hanem gyakorlatilag azonnal magunkévá is tesszük, beszívjuk az elhangzottakat automatikusan, mint a levegőt.

🌸 Ezzel kapcsolatban időszerűnek érzem felhívni a figyelmet két szempontra. Egyrészt mi emberek valahogy úgy vagyunk össze rakva, hogy mindig tudjuk képzeletben mi a jó a másiknak, akkor is ha sosem voltunk olyan szituációban, mint a másik. Ebben semmi rossz nincs, ösztönös dolog, de ezért ajánlott olyan véleményezőt meghallgatni, akik átélte azt, járt már abban a cipőben úgymond, mint amiben a véleményt megkapó van jelenleg. Másrészt az is régi bölcsesség, hogy másra is hajlamos az emberi természet, például kivetíteni, átadni a saját érzéseit, félelmeit, aggodalmait, önbizalomhiányát, elégedetlenségét a környezetének, teljesen akaratlanul és bármilyen rossz szándék nélkül is. Tudom, hogyha magunkat nem látjuk tisztán nehéz megvizsgálni azt, hogy a másik hogy érzi magát a bőrében, de mégis érdemes elgondolkozni azon, hogy amit mondtak nekünk, amilyen gondolatokat kifejeztek felénk, az tényleg rólunk szólt vagy igazából a másik bajáról a saját életévvel kapcsolatban, és akkor, ami elhangzott, annak igazából nincs is igazságtartalma ránk nézve.

🌸 Azt tapasztaltam, hogyha rászoktatjuk magunkat arra, hogy legalább egyre a két szempont közül figyeljünk, akkor igenis tettünk azért, hogy jobb életünk legyen.

Kategória: Egyéb kategória | Hozzászólás most!

Megvédhetjük a gyerekeket?

Sokszor hallgattam otthon gyerekként, hogy milyen sok veszéllyel teli világban élünk. Én nem vagyok édesanya, teljesen érthetően és jogosan merül fel bárkiben, hogy mivel nem éreztem még az anyai aggódás kínját, könnyen beszélek. Ezért azt gondolom helyesnek, ha most megint a gyerekkorom tapasztalataiból merítkezve közelítem meg a dolgot. Én azt tapasztaltam, hogy bármennyire is igyekszik az ember, van amitől sem a gyerekeket, de igazából önmagunkat sem tudjuk megvédeni, sajnos ilyen az élet. (Hacsak nincs egy mindent látó jós gömbje az embernek. Mellesleg ez esetben elég egyhangú lenne az élet)

Az írásaimból, videoimból sejthető, hogy nem volt valami jó családi mintám, leginkább rengeteg konfliktussal teli. Innen onnan igyekeztem ellesni, megtanulni, hogy lehet jobb szociális kapcsolatokat kiépíteni, normálisabban kommunikálni a másikkal, na ez néha sikerült, néha nem. Mindig az jutott eszembe, hogy mi hiányzott nekem gyerekkoromból, amikor felmerült mostanság a következő gondolat szülői oldalról. Hogyan védheti meg egy szülő a gyermekét attól, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el, illetve ugyanazokat az utólag rossznak érzett viselkedési és hozzáállási mintákat kövesse, mint amilyenek gyerekként látott a családtagok részéről? Az eddigi konzultációból, tanácsadói beszélgetésekből úgy gondolom, sokakat érinthet a dolog, és felmerült bennem egy válasz, amire lehet, hogy sokan nem is gondolnánk, én se mostanáig.

Szerintem nem én vagyok az első aki megtapasztalta a saját bőrén, hogy jó, ha hagyjuk, hogy a gyerekek el kövessék a maguk hibáit, mert bizonyos dolgokat sokkal nagyobb pofonként és nehézségként él meg az ember, ha felnőttként tapasztalja meg először azokat. Az is logikus valahol, hogy felnőttként gyakorta a szüleink viselkedésének utánzását látjuk magunkon, hisz az a minta vett körül minket, és igazából csak azt lehet másolni, követni, amit ismer az ember. Szóval az igazság az, hogy az előre félt, gyakorta kellemetlen forgatókönyv könnyedén megismétlődhet. De mégis azt gondolom, hogy egy dologgal biztosan meg lehet próbálni tenni ez ellen, egy igazán komoly és őszinte beszélgetéssel kettesben. Nyilván ezt már inkább tinédzser korban lehet kivitelezni. Egy édesanyának vagy édesapának, vagy egy nagyszülőnek, akik évekig példát mutatott gyermekének, védve őt, erősnek igyekezett lenni gyermeke, unokája előtt, megérzéseim szerint nagyon nehéz bevallani őszintén, hogy mi az, amit másként csinált volna, mi az, amit megbánt, egyáltalán a gyengeségeiről beszélni. Emberek vagyunk, mindannyiunknak megvannak a maga gyengeségei, magunknak se könnyű bevallani, nem még az ilyesmi. De megéri és ezzel úgy gondolom óriási dolgot tehetünk egy gyerekért, mert felnőttként úgyis eldönti majd, milyen életét él, de így lehet rálátása egy másik oldalra, egy másik változatra, amiből tanulhat és elkezdhet felépíteni magának egy más szemléletre és hozzáállásra épülő életet.

Kategória: Egyéb kategória | Hozzászólás most!

Beszéljük meg, ha még nem késő…

Kedves olvasóim!

Tudjátok mit szeretek legjobban a tanácsadói, coach munkában? Azt hogy gyakorta szembe jön velem a saját múltam mások jelenkori történetei által, csak ezúttal nem egy tehetetlen gyerek vagyok, hanem valaki, aki képes tenni a rossz dolgok ellen. Ez tesz igazán elszánttá és elkötelezetté.

A következő posztom, nos igazából szakmailag talán life coach téma lenne, de én azt gondolom, hogy ez egy olyan dolog, amin felnőve mindannyian átmegyünk sajnos. Engedjétek meg most nekem, hogy kicsit mélyebb és személyesebb vizekre evezzek ebben a posztban, aztán visszatérek az önismereti és gyereknevelési témákra természetesen. Ez már egy ideje bennem volt, csak a téma kényessége miatt nem volt bátorságom megosztani veletek eddig, de most szeretném szeretettel a figyelmetekbe ajánlani gondolataimat.

Hogyan veszíthetünk méltósággal?

A szó elszáll, az írás megmarad, tartja a mondás. Bizonyos értelemben igen, de más szempontból mégsem. Hajlamosak vagyunk lebecsülni a kimondott vagy leírt szavak erejét, pedig egyes mondatok sokáig képesek megmaradni egy ember lelkében. Elhamarkodott,meggondolatlan mondatok stresszes életünk részeként még a legfigyelmesebb emberek szájából is elhangzanak. Én ezt csak bokszzsák effektusnak hívom, amikor türelmetlenségünkben, dühökben, bánatunkban az utunkba kerülő embereken vezetjük le a feszültséget, gyakorta megbántva a másikat. Utunkba pedig leginkább a szeretteink kerülnek, legyen az családtag vagy barát. Ha csak néha előfordul, és nincs mögötte mély, igazi sérelem a másik irányába, az még nem a világ, a bajok általában ott kezdődnek, hogyha ezek a játszmák ismétlődévé válnak, ráadásul úgy, hogy sose sikerül a két félnek megbeszélni ezeket az igazi sérelmeket és csak halmozódnak az ember lelkében, így lehet egy jó hosszú úton eljutni olyan törésekhez, miután már semmi lesz ugyanaz a sértettekben. Igazából azt gondolom, jobb is ha ilyenkor nem akarjuk a régi utat járni, úgy viselkedni egymással, mint azelőtt, mert hát a törésig is az ismert út vezetett,ugyanazt bejárva ugyanoda vezetne. Így marad az elkerülhetetlen változtatás, ha úgy érezzük ér még annyit a másik bizalma, barátsága, kapcsolata, szeretete.

Gyakran aki már bejárta a változás útját könnyen elfelejtheti milyen nehéz volt az elején. Amikor változzunk ismeretlen terepen járunk, az ismeretlentől pedig természetes dolog félni. Én önbizalomhiányosként az elején sokszor önmagamtól is féltem, hogy milyen rossz tulajdonságokat, élményeket találok magamban, de a környezet reakciójától, véleményétől még inkább, gyakran vágytam vissza a biztonságos, képletes csigaházamba. Azonban amikor a változás útjára léptem és megéreztem önmagam jobb és boldogabb énjének homályos képét, igazából már nem akartam visszafordulni, egyúttal szembesülve azzal is hogy hoppá, hát lehet hogy mégis igaza volt ennek és ennek a barátomnak, amikor megsértődtem a kritikáján. Egyszer csak eljutottam oda, hogy nekem is jobb, környezettemnek is jobb, akkor tessék szépen előre felé menni.

De mi van akkor ha nem saját magunkról van szó, vagy ha a másik nem szeretne változtatni? Azt hiszem nem csak én voltam olyan ritka madár, aki nem nyugodott addig még nem sikerült megbeszélni a sérelmeket a másikkal, vagy szerettem volna változtatásra sarkalni egy szerettemet, ha láttam, hogy amit tesz magával az neki is rossz hosszú távon. Bele is buktam az ilyesmibe mindig, egészen addig, amíg nem tanultam meg a következőt. Aki még nem érett meg rá, hogy önmagával szembe nézzen vagy változzon, sőt esetleg önmagát is marcangolja belülről a hibái,hiányosságai miatt, a törődőnek szánt szembesítési kísérleteket csak támadásnak látja, fájdalmasnak éli meg. Hiába akartam a legjobbat a barátaimnak, az üzenet lényege sosem ért ilyenkor célba igazán, mert sértődés vagy újabb tüske lett a vége. Rájöttem, hogy a változtatásra kért fél úgy éli meg, mintha még egy szerette is bele rúgna, azzal, hogy érezteti vele, hogy még önmagán kívül külső bántója, ő sem fogadja el és becsüli meg olyannak amilyen.

Én úgy gondolom, az megérthető, ha valaki még nem elég erős a változáshoz, de akkor is értékelendő, ha legalább szándékot mutat már egyáltalán a hozzáállásából fakadó sérelmek megbeszélésére. Az ilyen személyt érdemes megbecsülni azzal, bármennyire is tombol az emberben a tehetetlenség, a düh és ehhez hasonlók, hogy meghallgatjuk őt. A szándék kifejezése mindig lehet egy új kezdet első lépése, ha ez nincs meg valamelyik félnél, nem marad más, leginkább csak a másik elengedése, akkor is ha az egyik legnehezebb dolog az életben.

Gyerekkorom óta sokan nem értették miért igyekszem olyan rendületlenül megbocsátani szoknak is akik akarva bántottak. A válaszom az,hogy én sosem úgy kezeltem a megbocsátást, mintha a másikért tenném, vagy azért hogy visszakapjam, ami elveszett. Nem,ez az egy mindig magamról szólt, a saját lelkemről. Amíg nem bocsátottam meg a harag, a düh, a méreg mind az én lelkemben gyűjt és engem mérgezett. Úgy érzem számomra a megbocsátás hangsúlyozása mindig is az egyik fontos szívügyem lesz, mert saját bőrömön tapasztaltam, hogy másképp nem lehetünk igazán szabadok és érhetjük el a lelki békénket.

Nagy igazság az, hogy önmagunkkal töltjük a legtöbb időt, és hát harcban állni saját magunkkal a belső békesség megélése helyett elég kellemetlen hosszú távon saját magunk és környezetünk számára is.

Köszönöm, ha végig olvastátok ezt a jó hosszú posztot. Szép és békés napokat kívánok szeretettel mindenkinek.

Kategória: Egyéb kategória | Hozzászólás most!

Hogyan lehet leszámolni a megfelelési kényszerrel?

Önbizalomhiány, mint családi hagyomány és mint béklyó? Nos nálunk az alacsony önbecsülés mintája szinte generációról generációra úgymond tovább „öröklődött”. Sok minden nélkül lehet boldogulni, de az egészséges mértékű önbecsülés nélkül pont nem.

Szerencsére modern világunkban az önbizalom már nagyon sokféleképpen növelhető. Számtalan hobby, szakirodalom, szakember közül válogathat az ember. Hogy véleményem szerint melyik a legjobb? Igazából azt gondolom, hogy ez mindenkinek saját magának kell megtalálnia. Nekem a coachként tanult és használt újrahangolási, elengedési technika hozta meg az áttörést, előtte pedig az, hogy folyamatosan kilépve a komfortzónámból ismeretlen, új dolgokban próbáltam ki magam, akkor is, ha féltem a kudarctól. Szépen lassan rájöttem, hogy sok mindent inkább szorongó alkatom és szeretet hiányom következményeként megfelelési kényszerből tettem, nem pedig belső meggyőződésből. Egykoron szinte minden kritika, bírálat mélyen érintett és tovább rombolta az önbecsülésemen.

Amikor azonban magamra találta, megtanultam ezt is kezelni, még pedig a következőképpen. Eleinte mindig oda álltam a tükör elé, a saját szemembe nézve és bármennyire is skizofrénül hangzik képletesen elbeszélgettem magammal. Mikor végig gondolom a dolgokat, igyekeztem kiszűrni mennyi igazság van abban, ami elhangzott előtte és mi az, amin tényleg szükséges javítanom. Egy idő után megtanultam a saját belső hangjaimra hallgatni, és aszerint befogadni és értékelni a felém áradó szavakat. Egyúttal azt is jó párszor megállapítottam magamban, hogy felnőttként ezt az utat végig járni sokkal keményebb volt, mint gyerekként lett volna.

Gyerekként a kis örömökért, sikerekért, elismerésekért, dicséretekért is nő az ember egészséges önbizalma. Ha szülő és gyermek közti kapcsolódás kiegyensúlyozott, a szülő rendben van önmagával gyakorlatilag minden felhőtlen játék, kötetlen közös program, érzelmeket és eseményeket feldolgozó bábozás, szerepcserés játék, az együtt sírások és nevetések nap nap mint erősítik a gyerekek önbecsülést. Hamarosan megosztok pár gyakorlatiasabb ötletet. Addig is, szeretettel kívánom nektek is, hogy a hétvégén minél jobban ki tudjátok használni a nyár adta napsütést, többet lehessetek a szabadban gyermekeitek kacaját vagy csak a madárcsicsergést hallgatva. 🙂

Kategória: Egyéb kategória | Hozzászólás most!

“Nyugalom, csak semmi pánik…” 😉

Öt tipp arra, hogy szülőként, hogyan őrizd meg a lelki békéd, miközben a kötődéseteket is erősíted a gyermekeddel:

🌷 Szánj időt a csöndes elvonulásra, ha az csak egy pár perc naponta az is jó. Jelölj ki naponta egy időpontot, mikor magadba tudsz mélyedni, és át tudod gondolni a napi történéseket, rendszerezni tudod a gondolataidat.

🌷 Figyelj a 10es szabályra. Ha mérges vagy dühös vagy, és esetleg mindkettőtöknek rossz napja van, mindig számolj el tízig magadban, mielőtt bármit tennél vagy mondanál, miközben egyenletesen, lassan, nyugodtan veszed a levegőt.

🌷 Tartsd magad a rendszerességhez. Tervezd meg előre a napod. Figyelj arra, hogy ne vállald túl magad, dicsérd meg magad nap végére, éld meg az érzést, amikor sikeresen teljesítetted, amit elterveztél, legyen az bármilyen apró öröm is.

🌷 Sose feled, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk kivetíteni másokra a félelmeinket hangulatunkat, érzéseinket. Elsősorban mindig a saját megérzéseidre, ösztöneidre hallgatva éld az életed.

🌷 Hallgasd meg a gyermeked mondandóját mindig, ne szakítsd félbe, akkor is ha lényegtelennek tűnő információkat oszt meg. Ez is olyan, amivel érezhetik a szeretetted.

Kategória: Egyéb kategória | Hozzászólás most!

A gyerekkori kötődés, önbizalom és biztonságérzet kapcsolata

A sérült kötődések és az önbizalomhiány kapcsolata A gyermekkori kötődés milyensége is önbizalom hiányossá teheti az embert. A gyermekkor sok szempontból meghatározhatja azt, hogy milyen felnőtt lesz belőlünk. Az egyik ilyen szempont az, hogy nagyon nem mindegy, hogy egy gyermek biztonságosan vagy nem biztonságosan kötődik a szüleihez. Nézzük, hogy ez mit is jelent.

A biztonságosan kötődő gyerekek erős belső biztonságérzettel rendelkeznek, ha gondviselőjük kicsit eltávolodik tőlük, akkor is nyugodtak maradnak, bátran fedezik fel az őket körülvevő világot. A későbbiekben is jó eséllyel könnyebben barátkoznak, teremtenek kapcsolatot kortársaikkal. Véleményem szerint ezek a gyermekek valószínűleg magabiztos és céltudatos felnőttek lesznek. A nem biztonságosan kötődő gyerekek azonban visszahúzódóak, zárkózottak, ha gondviselőjük eltávolodik tőlük szorongani kezdenek. Ilyen kötődéssel felnőve nagyon alacsony szintű önbizalom, önbecsülés alakul ki és ezért ezek a gyermekek gyakran felnőttként alig vagy nagyon nehezen boldogulnak sok élethelyzetben.

Sejthető, hogy én is az utóbbi csoportba tartoztam. Emlékeim szerint kisgyerekként és a későbbiekben is minden új és ismeretlen feladat, kihívás vagy akár csak egy iskolai felelés szorongással töltött el. Mondanom se kell, hogy nem nagyon találtam meg a közös hangot a kortársaimmal, sokszor éreztem magam magányosnak és ügyetlennek. Felnőttként pedig belső bizonytalanságom és csekély önbizalmam negatívan hatott az emberi kapcsolataim mellett gyakorlatilag életem minden más területére is, amíg meg nem tanultam leküzdeni.

Kedves olvasóm, ha idáig eljutott, azt hiszem kíváncsi lehet arra is, hogy mit tehet egy szülő annak érdekében, hogy a gyermeke biztonságosan kötődjön hozzá és jó eséllyel kevesebb nehézsége legyen felnőttként. Fontos, hogy a szülő éreztesse gyermekévvel feltétel nélküli szeretetét, időközönként megdicsérje, kiemelje pozitív tulajdonságait és belső értékeit. Reményeim szerint ez sokaknak természetes dolog, viszont azért emelem ki, mert a kisgyerekek tudatába a szülők minden rezzenése, megnyilvánulása beépül, ezért érdemes figyelni a fentebb leírtakra. Azonban senki sem csak pozitív tulajdonságokkal rendelkezik és a gyerekek is hibázhatnak, vagy viselkedhetnek helytelenül. Ez esetben persze az sem jó ötlet, hogyha szó nélkül hagyjuk a dolgot, de az sem, ha indulatos hangon leszidjuk megbeszélés helyett. Bármilyen nehéz egy nagyon stresszes nap után, inkább azt javaslom, hogy szülők szánjak rá az időt üljenek le a már beszédképes gyermekkel és beszéljék át, mi történt, mire gondolt közben a gyermek és mik azok a tanulságok, amiket leszűrhetjük az eseményekből, hagyják, hogy ő fogalmazza meg magának azokat. Nagyon kicsiknél kérjük meg a gyermeket, hogy rajzolja le, amit szeretne megosztani, magyarázza el az ő kis nyelvén mi zajlik benne. A kreatívabb megoldások egyike, hogy különböző hangulatú, arckifejezésű fejeket rajzolunk papírra vagy kartonra, azokat kivágdossuk érzelem kártyákat készítve ezzel belőlük, és úgy kommunikálunk a gyermekkel. Igazából az ötletet onnan vettem, hogy léteznek megvásárolható érzelmeket ábrázoló kártya készletek, de én úgy gondolom, ezt házilag is könnyen el lehet készíteni. Ezenkívül rengeteg játékos eszköz fellelhető a szakirodalomban, a lényegesebbekről fogok is beszélni.

Azonban az igazság az, hogy amíg a szülő önbizalma, önértékelése nincs rendben, mert hogy azt is megérzi a gyermek, addig minden igyekezet ellenére a kötődési problémák jó eséllyel nem fognak megoldódni. Ebből kifolyólag a következő posztom az önbizalommal lesz kapcsolatos. Addig is szép napot kívánunk. 🐶

/Megjegyzés: Tudom, hogy létezik szakmailag a kötődéseknek egy részletesebb csoportosítása. Azonban Lawrence J. Cohan: Játékos nevelés cimű könyvében leírt biztonságos és nem biztonságos kötődés típusokat közérthetőbbnek és hasznosabbnak találom./

Kategória: Egyéb kategória | Hozzászólás most!

Félelem a változástól

Sokszor tapasztaltam magánemberként is, hogy az alacsony önbizalmú emberek hajlamosak halogatni azt, hogy tegyenek valamit annak érdekében ,hogy helyre hozzák az önbecsülésüket életüket. Ez természetes, hisz a változás legyen az jó vagy rossz, akkor is ismeretlen, és ezért félelmetes. A félelmeink leküzdéséhez néha rengeteg belső lelki erőre van szükség. Amikor az ember önértékelése alacsony szinten van erőtlennek és elveszettnek érzi magát, nem hisz benne, hogy meg lenne benne a változáshoz szükséges erő. Önök, szülők, akik az erejük nagy részét gyermekeik védelmére, nevelésére fordítják, még inkább ki vannak téve az ilyen érzéseknek.

Véleményem szerint, rendszerint előbb vagy utóbb az élet rákényszerít, hogy meglépjük ezt az igen csak nehéz, de fontos lépést és elinduljuk a változás útján. Szerencsésebb azonban, ha minél előbb magunktól lépünk a tetettek mezejére, hiszen annál jobb eséllyel kerülhetjük el a súlyosabb következményeket saját magunk és gyermekünk érdekében is. „Könnyű azt mondani” – gondoltam én is egykoron. Habár én nem vagyok még édesanya, de arra hogy szembenézzek magammal és gyökeresen megváltozzak, már rákényszerített az élet. Egykoron nekem is menekülhetnékem támadt az ilyesmitől, de mára hálás vagyok, hogy meg kellett tennem.

Két tanulságot szeretnék Önökkel megosztani ez ügyben. Úgy gondolom a leggyötrelmesebb ilyenkor a felelősség kérdése és a megbocsátás önmagunknak. A felelősséggel kapcsolatban saját példámat hoznám föl. Első lépésként meghoztam egy a döntést, hogy most komolyan meg kell tennem mindent azért, hogy megváltozzak. Amikor az igazi elszánás bennem volt elkezdtem kérdéseket föltenni magamnak, hogy azon pillanatokért, melyeket később megbántam, ahogy éltem vagy kezeltem az érzéseimet, ki a felelős? Nos, az őszinte válasz az volt, hogy én döntöttem így, egyszer, többször majd szinte mindig. Egy idő amikor ezt már belső nyomásnak éreztem, már kénytelen voltam szembenézni az igazsággal, Szinte mindenkit érnek kisebb, nagyobb gyerekkori sérelmek, melyek nyomot hagyhatnak bennünk, de az hogy felnőttként ragaszkodunk e hozzájuk vagy megpróbálunk továbblépni, már rajtunk múlik leginkább. Amint a felelősség tudatosul egyúttal jó eséllyel némi bűntudatot is érzünk a hibáinkért vagy halasztgatásainkért, hisz már nem okolhatjuk a másikat többé értük. Akkor eljön az idő, hogy megbocsássunk magunknak, ami őszintén, cseppet sem séta galopp. Megterhelő folyamat, de megéri, mert nélkülözhetetlen az igazi elengedéshez. Amég nem bocsátunk meg önmagunknak, általában ez azzal jár, hogy lelkünk legmélyén úgy gondoljuk, nem is érdemeljük meg a békés, boldog, rendezett életet. Akaratlanul sokszor ezért lökjük el magunktól a segítő kezeket is.

Tanácsadóként, érző emberként az javaslom, hogy legyenek őszinték magunkhoz. Akár szakmai segítséggel, akár anélkül, de merítsenek erőt és bátorságot ahhoz, hogy elismerjék és megbecsüljék saját belső értékeiket. Azt garantálhatom, hogy megéri.

Kategória: Egyéb kategória | Hozzászólás most!

Örülök, ha segíthetek…

Kategória: Egyéb kategória | 1 hozzászólás