Beszéljük meg, ha még nem késő…

Kedves olvasóim!

Tudjátok mit szeretek legjobban a tanácsadói, coach munkában? Azt hogy gyakorta szembe jön velem a saját múltam mások jelenkori történetei által, csak ezúttal nem egy tehetetlen gyerek vagyok, hanem valaki, aki képes tenni a rossz dolgok ellen. Ez tesz igazán elszánttá és elkötelezetté.

A következő posztom, nos igazából szakmailag talán life coach téma lenne, de én azt gondolom, hogy ez egy olyan dolog, amin felnőve mindannyian átmegyünk sajnos. Engedjétek meg most nekem, hogy kicsit mélyebb és személyesebb vizekre evezzek ebben a posztban, aztán visszatérek az önismereti és gyereknevelési témákra természetesen. Ez már egy ideje bennem volt, csak a téma kényessége miatt nem volt bátorságom megosztani veletek eddig, de most szeretném szeretettel a figyelmetekbe ajánlani gondolataimat.

Hogyan veszíthetünk méltósággal?

A szó elszáll, az írás megmarad, tartja a mondás. Bizonyos értelemben igen, de más szempontból mégsem. Hajlamosak vagyunk lebecsülni a kimondott vagy leírt szavak erejét, pedig egyes mondatok sokáig képesek megmaradni egy ember lelkében. Elhamarkodott,meggondolatlan mondatok stresszes életünk részeként még a legfigyelmesebb emberek szájából is elhangzanak. Én ezt csak bokszzsák effektusnak hívom, amikor türelmetlenségünkben, dühökben, bánatunkban az utunkba kerülő embereken vezetjük le a feszültséget, gyakorta megbántva a másikat. Utunkba pedig leginkább a szeretteink kerülnek, legyen az családtag vagy barát. Ha csak néha előfordul, és nincs mögötte mély, igazi sérelem a másik irányába, az még nem a világ, a bajok általában ott kezdődnek, hogyha ezek a játszmák ismétlődévé válnak, ráadásul úgy, hogy sose sikerül a két félnek megbeszélni ezeket az igazi sérelmeket és csak halmozódnak az ember lelkében, így lehet egy jó hosszú úton eljutni olyan törésekhez, miután már semmi lesz ugyanaz a sértettekben. Igazából azt gondolom, jobb is ha ilyenkor nem akarjuk a régi utat járni, úgy viselkedni egymással, mint azelőtt, mert hát a törésig is az ismert út vezetett,ugyanazt bejárva ugyanoda vezetne. Így marad az elkerülhetetlen változtatás, ha úgy érezzük ér még annyit a másik bizalma, barátsága, kapcsolata, szeretete.

Gyakran aki már bejárta a változás útját könnyen elfelejtheti milyen nehéz volt az elején. Amikor változzunk ismeretlen terepen járunk, az ismeretlentől pedig természetes dolog félni. Én önbizalomhiányosként az elején sokszor önmagamtól is féltem, hogy milyen rossz tulajdonságokat, élményeket találok magamban, de a környezet reakciójától, véleményétől még inkább, gyakran vágytam vissza a biztonságos, képletes csigaházamba. Azonban amikor a változás útjára léptem és megéreztem önmagam jobb és boldogabb énjének homályos képét, igazából már nem akartam visszafordulni, egyúttal szembesülve azzal is hogy hoppá, hát lehet hogy mégis igaza volt ennek és ennek a barátomnak, amikor megsértődtem a kritikáján. Egyszer csak eljutottam oda, hogy nekem is jobb, környezettemnek is jobb, akkor tessék szépen előre felé menni.

De mi van akkor ha nem saját magunkról van szó, vagy ha a másik nem szeretne változtatni? Azt hiszem nem csak én voltam olyan ritka madár, aki nem nyugodott addig még nem sikerült megbeszélni a sérelmeket a másikkal, vagy szerettem volna változtatásra sarkalni egy szerettemet, ha láttam, hogy amit tesz magával az neki is rossz hosszú távon. Bele is buktam az ilyesmibe mindig, egészen addig, amíg nem tanultam meg a következőt. Aki még nem érett meg rá, hogy önmagával szembe nézzen vagy változzon, sőt esetleg önmagát is marcangolja belülről a hibái,hiányosságai miatt, a törődőnek szánt szembesítési kísérleteket csak támadásnak látja, fájdalmasnak éli meg. Hiába akartam a legjobbat a barátaimnak, az üzenet lényege sosem ért ilyenkor célba igazán, mert sértődés vagy újabb tüske lett a vége. Rájöttem, hogy a változtatásra kért fél úgy éli meg, mintha még egy szerette is bele rúgna, azzal, hogy érezteti vele, hogy még önmagán kívül külső bántója, ő sem fogadja el és becsüli meg olyannak amilyen.

Én úgy gondolom, az megérthető, ha valaki még nem elég erős a változáshoz, de akkor is értékelendő, ha legalább szándékot mutat már egyáltalán a hozzáállásából fakadó sérelmek megbeszélésére. Az ilyen személyt érdemes megbecsülni azzal, bármennyire is tombol az emberben a tehetetlenség, a düh és ehhez hasonlók, hogy meghallgatjuk őt. A szándék kifejezése mindig lehet egy új kezdet első lépése, ha ez nincs meg valamelyik félnél, nem marad más, leginkább csak a másik elengedése, akkor is ha az egyik legnehezebb dolog az életben.

Gyerekkorom óta sokan nem értették miért igyekszem olyan rendületlenül megbocsátani szoknak is akik akarva bántottak. A válaszom az,hogy én sosem úgy kezeltem a megbocsátást, mintha a másikért tenném, vagy azért hogy visszakapjam, ami elveszett. Nem,ez az egy mindig magamról szólt, a saját lelkemről. Amíg nem bocsátottam meg a harag, a düh, a méreg mind az én lelkemben gyűjt és engem mérgezett. Úgy érzem számomra a megbocsátás hangsúlyozása mindig is az egyik fontos szívügyem lesz, mert saját bőrömön tapasztaltam, hogy másképp nem lehetünk igazán szabadok és érhetjük el a lelki békénket.

Nagy igazság az, hogy önmagunkkal töltjük a legtöbb időt, és hát harcban állni saját magunkkal a belső békesség megélése helyett elég kellemetlen hosszú távon saját magunk és környezetünk számára is.

Köszönöm, ha végig olvastátok ezt a jó hosszú posztot. Szép és békés napokat kívánok szeretettel mindenkinek.

Kategória: Egyéb kategória | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük